Erdélyi tartózkodásom alatt Kolozsvár a főhadiszállásom, ugyanis itt lakik a Feldmáros önkéntes társam, aki amúgy újságíró, vallását tekintve pedig buddhista.
Kolozsváron a magyar lakosok száma idővel egyre csökken, most ez nagyságrendileg 50 ezer főt jelent a 310 ezres teljes lakosságból, ezért sok helyen beszélnek magyarul, sőt kifejezett magyar éttermek, kocsmák vannak az óvárosi rész hangulatos utcáin és több helyen folyik magyar nyelvű oktatás. Mint megtudtam a kolozsvári egyetemre elég sokan járnak át Magyarországról, ugyanis magyar nyelven is folyik oktatás és olcsóbb, mint otthon. Az éjszakai élet a tekintélyes mennyiségű diáknak is köszönhetően elég nagy, de sajnos a pubokban itt nincs dohányzási tilalom, vagyis pár éve bevezették, azonban mivel senki nem tartotta be, így eltörölték. Romániában a szabályok nagy részével ez a szokás, senki nem tartja be. De nem úgy mint Magyarországon, hanem itt tényleg egyáltalán nem!
Az itteni emberekről a felületes első benyomásom az, hogy zárkózottabbak és visszafogottabbak, mint az otthoniak, de még egyszer kihangsúlyoznám, hogy ezt a saját szűrőmön át állíthatom csak.
Leginkább fiatal magyar újságírókat ismertem meg egy-két pohár bor, vagy sör erejéig, akik a Krónika c. magyar nyelvű lapnál írnak. Voltam az itteni buddhista központban meditáción, ahol nagy lelkesedéssel avattak be a részletekbe, ami engem ugyan túlzottan nem érdekelt és voltam egy hangtál terápián, amit egy olyan fiú tartott, akinek a hangtálakkal való első terápiás találkozása ugyan ahhoz a személyhez kötődik, mint nekem, vagyis Halmai Lászlóhoz.
Kolozsvár egyébként 2011-es adatok szerint Románia 2. legnépesebb városa és nagyon fontos kulturális központja egyben. Több egyetem, opera, színház, és kifejezetten magyar színház is található itt, amit meg is látogattam egy előadás erejéig.
Itt született Mátyás király és Bocskai István fejedelem is, így a főtér Szent Mihály temploma előtt egy tekintélyes Mátyás szobor magasodik legfőbb hadvezéreivel.
Közben újabb útra indultunk. Ezúttal a cél a román főváros, Bukarest volt…
Odafelé megálltunk Segesváron, amely egy szász város, és gyönyörű óvárosi része van. Kissé rondította a képet, hogy szakadt az eső, így a dombtetőn fekvő óvárosból nem élvezhettük a szép kilátást. Ehelyett, a Drakulával kapcsolatos történetekben igazán elkalandozhattak a gondolataim, hiszen Havasalföld híres fejedelme itt született 1431-ben. Drakula elmebeteg kegyetlenkedéseivel vált híressé, ugyanis rengeteg embert húzatott karóba, akár már kis értékű lopásért, koldulásért, vagy munkakerülésért is, gyakorlatilag bármiért, ami az ő szabályain kívül esett. Egy ideig raboskodott Visegrádon, ahova Hunyadi Mátyás börtönözte be. Nem tudom miért, talán én is elmebeteg vagyok, de ez a Drakula annyira szexis jelenség a számomra.
Segesvár után Brassón haladtunk át, majd ereszkedtünk le a Prahova-völgyén Bustenig, ahol teljesen az erdő mélyén találtunk egy nagyon kedves kis panziót. Busteni és Sinaia a románok által kedvelt üdülő város, ami közvetlenül a Déli-Kárpátok lábánál helyezkedik el. Hófödte csúcsai 2000 m fölé magasodnak és bizonyos pontjaira felvonó is felvisz. Ez a látogatás azonban részben meghiúsult sajnos a rossz időjárási körülmények miatt, ugyanis pont abban a két napban teljesen szélsőséges időjárás lett úrrá, erre az időszakra nem jellemzően szakadt a hó, és 0 fok körül volt a hőmérséklet. Sinaián megnéztük a csodaszép Peles-kastélyt, amely a 19. század második felében épült neoreneszánsz stílusban a királyi család nyári rezidenciájaként. Mind a kertje, mind a belső szobái nagyon impozánsak.
Lassan kiderült az idő, előbukkant újra a nap, mi pedig elindultunk Bukarest felé, ahova kora estére érkeztünk meg. Ebben segítségünkre volt, hogy végre egy hosszabb, kb 100 km-es szakaszon két sávos út állt rendelkezésünkre. Érkezésünk után nem sokkal be is mentünk a belvárosba, és elkezdtünk körbeszaglászni. Nagyon érdekes ellenpólusok cikáznak ebben a városban. Ugyanis ez már a Balkán, de nem kicsit, hanem úgy igazán. Ez sok mindenben megmutatkozik, mégis mindemellett az arisztokrácia is jelen van, amit abból szűrtem le, hogy a nők eszméletlen módon adnak magukra és nagyon piperkőcek, hasonló szinten, mint mondjuk az orosz nők. Szépek, elegánsak és a hajuktól, a szemöldökükön át a cipő orráig minden úgy áll, ahogy kell. Nagyon sok a külsőség, éles a férfi-női hierarchia, hiszen egy erősen patriarchális társadalomról beszélünk, amit a nők a külsőséggel ellensúlyoznak. Én amúgy is azóta rossz szemmel nézek az itteni férfiakra, amióta elcsíptem egy románul zajló beszélgetést, aminél nem volt nehéz kitalálni, hogy miről volt szó, de aztán meghallva a magyar fordítást teljesen elborzadtam a hím soviniszta dumától, ami szerint minden nő kurva, amit példákkal is alátámasztott az ’úriember’ és azon a ponton az összes román férfit leírta a számomra. Ezt azóta is tartom, sőt stopposokat se voltam emiatt hajlandó felvenni, merthogy ez eléggé közkedvelt utazási forma errefelé. Én így sztrájkolok, nem mintha sokat érne, leginkább egy magán duzzogáshoz hasonlít, de akkor is.
Visszatérve Bukarestre.. a város kellős közepén bolyongva egyszer csak egy inka boltot pillantottam meg, aminek kirakatában érdekes maszkok lógtak, ami azonnal behívott. Amikor beléptem, az ismerős palosanto finom illata fogadott és egy kedves perui férfi mosolya. A bolt tele volt ruhákkal, ékszerekkel és mindenféle ajándék tárggyal, mind egyenesen Peruból. Ez az egész annyira elképzelhetetlen volt számomra itt Bukarest belvárosában, a balkánon, annyira elképedtem, hogy azonnal megeredt a nyelvem, és bele is csaptunk a közepébe a bolt tulajával. Elmeséltem az érdeklődésem és kapcsolódásom a kultúrájához, az erőnövényeihez, hogy ismerősek a szimbólumok a boltban, meg persze a palosanto és mennyire örülök neki, csak úgy repestem, majd elénekeltem neki Földanyáról egy dalt quechua és spanyol nyelven (Pacha mama). Ez az egész helyzet annyira abszurd volt, hogy bent is ragadtunk a boltban vagy egy órán át, kontaktot is cseréltünk, hogy ha Limában járok keressem fel a családját, ő pedig szívesen jönne majd Budapestre. Mesélt még sokat a kultúrájáról, a növényekről, gyógyításukról, hogy ez mennyire természetes. Adott egy kis darab palosantot is ajándékba, bár mondtam neki, hogy van nekem is, és elhoztam egy csodaszép tigrisszem nyakláncot, amit azóta le sem veszek magamról, természetesen ez is Peruból származik. Még legalább egy óráig nem tértem magamhoz, annyira a föld felett lebegtem, hogy ilyen létezik.
Később az este folyamán egy kis betekintést nyertünk a bukaresti éjszakai életbe. Konkrétabban berugóztam 3 buddhistával, akik az indiai utam és ezirányú érdeklődésem miatt először arról faggattak, hogy miben különbözik Osho és az advaita tanítása a buddhizmustól, de mivel látták, hogy egy épkézláb mondatot sem tudok kinyögni az elméletekről, feladták, kicsivel később pedig megmutattam a románoknak hogy kell bulizni. :)
Másnap indultunk is vissza Kolozsvár felé, hiszen közel 500 km-es távolság várt még ránk. Utunk az Olt völgyén át vezetett, aminek minden méterén eldobtam az agyam a szépségétől, ugyanis az Olt folyó a Déli-Kárpátokat vágja át, nagy részben a Fogarasi-havasok mellett haladva, így elképesztően szemet gyönyörködtető a látvány. Az út tekeregve halad a völgy aljában, több helyen a folyó fölé építve, ami nagyon izgalmasnak hat. Ennek az útszakasznak a megkoronázása Nagyszeben, ahova beérve a visszapillantó tükörből, még a Fogarasi-havasok vörösen megvilágított hófödte csúcsait látom, merthogy naplemente van... Nagyszeben nemrégiben Európa kulturális fővárosa volt, amit nem csodálok, hiszen nagy terjedelmű óvárosi része egy ékszerdoboz. A szász város egyedi stílusban épült házai gyönyörűen rendben vannak tartva. Persze a napsütés még inkább rátesz egy lapáttal, amikor pedig egy kis kilátásra nyílik esély, akkor ismét látni a távolban magasodó hegyeket… Eddig a városokat tekintve ez a hely tetszik Romániában a leginkább mindabból, amit láttam.
Gyulafehérváron át, a Tordai-hasadék mellett haladva ismét itt vagyok Kolozsváron és lassan erdélyi kalandozásom végéhez értem. A blogot még folytatni fogom, a forgatókönyvet pedig az élet írja..