Ülök a román vonaton, hát nem egy InterCity... És akkor most nagyon enyhén fogalmaztam. Egy újabb állomáshoz érkeztem. Erdélybe jöttem egy Feldmár Intézetes társammal, akivel a hétvégén ismerkedtem meg az önkéntes program keretében.
Épp egy nőhöz tartok ismét, akivel tegnap együtt lovagoltunk. Stànában lakik, a hegyek ölelésében, ahova csak földúton lehet eljutni, bár ahogy néztem, ezen a vidéken szinte ez is első rangú útnak számít. Ezt onnan tudom, hogy tegnap kocsival érkeztünk, ma pedig egyedül indultam neki a kb 1 óràs útnak, vonattal. A romàn asszony első ránézésre megragadja a figyelmem, oly természetes szépség sugárzik belőle. Teljesen úgy néz ki, mint egy indián nő, bőre barna, sötét sűrű haja befonva, kedves széles mosolya és csillogó barna szemei vannak. Pocahontas szerelmesként azonnal éreztem a kapcsolódást hozzá. Egy drapp polár pulcsit, farmert és csizmát visel. Kis idő után kiderül, hogy erősen törve ugyan, de magyarul is beszél, hiszen állatorvos férje magyar és gyermekei is magyar iskolába járnak. Férjével már kiskoruk óta ismerik egymást innen a kis faluból, Stanaból és 13 éve élnek itt az erdőben. A kissé romos ház teljesen a természetben van, eső mentesebb időszakban vizet hordanak a forrástól, fával tüzelnek, sparhelten főznek, az udvarban pedig, amely semennyire sincs elválasztva a természettől csomó tyúk, kakas, liba szaladgál teljesen szabadon a kb 10 kutya és nem tudom hány macska között. Persze disznó, birka és kecske sem hiányzik a képből. A tyúkok sötétedés után leginkább már a fákon tanyáznak a rókaveszély miatt, egy másik tyúk pedig a verandán levő szekrény tetején kotlik. A háztáji állatok teljes békességben megférnek egymással, egyik sem bántja a másikat, a macska sem a kiscsibéket... Egy sánta komondor van még nagyon előtérben, akinek alsó gerincén kiskorában átment egy jármű, járni sem tudott, de akupunktúrával és gerinc mobilizációval amennyire lehetett meggyógyították, most pedig két 4 napos csemete hívogatta kérlelhetetlenül egy udvarban levő szekér alól. Mellettük még kb 50 lovat is tartanak a háziak egy közeli faluban, hiszen lovas túrákat vezetnek helyieknek, turistáknak.
Mindkét nap Ezüst Nyílon lovagoltam, hiszen az első nap már teljesen megszoktuk egymást. Nem sok lovas előképzettségem van, de az nem sokat számított, mert ezek megbízható lovak és bizonyos alapszabályok figyelembe vételével semmi különösebb baj nem történhet. Lépésben haladtunk, közben néha ügetni tanultunk, és mivelhogy itt nincs karám, azonnal nyílt terepen indultunk, két kutya őrző kíséretében. Egy kilátóhoz mentünk fel, erdőn és tisztásokon át, miközben zavartalanul lehetett gyönyörködni a táj szépségében, hiszen senki ember fia arra nem jár. Michaela ugyan picit beszédes kedvében van, de nem csodálom, hiszen annak, aki ennyire az erdőben él felüdülés lehet az emberi kommunikáció, nekem viszont felüdülés a csend és a természet varázsa, ezért amikor csak tudtam a legutolsóként kissé lemaradozva jöttem. Az is nagyon izgalmas volt, amiket Michaela mesélt, és az az egyszerű, magától értetődő bölcsesség ami áradt belőle, de azért mégiscsak városi vagyok, és bőven elég már az emberi beszédből. Elképesztő, hogy mennyire érintetlen itt minden. Annyira tetszik ez az egyszerűség, ahogy az emberek élnek, és lám nem is kellett ezért túl messzire mennem, hogy ezt lássam…
A következő napokban elindultunk kocsival az erdélyi szigethegységbe, ami Kolozsvártól kb 80 km-re van. A főútról letérve a hegyek felé az út szó szerint elfogyott a „lábunk” alól, vagyis a stánai földút ehhez képest autópálya minőség volt. Elképzeltem, hogy az útviszonyokat elnézve itt a szüleim pl egészen biztosan visszafordultak volna, mert a városi körülményekhez és az otthoni ’jó’ minőségű utakhoz szokva, teljesen eszetlen ilyen úton közlekedni. Kormányzás közben azon kapod magad, hogy nincs jó irány, csak kevésbé rossz, ahol talán nem szakítasz ki valamit a kocsi aljából, a váltókar pedig végeláthatatlanul egyesben, vagy maximum kettesben időzik. De hát nincs más út, mint előre… A kevesebb mint 20 km/órás átlag sebességért pedig teljes mértékben kárpótolnak a látottak, az az érintetlen környezet, hegy és erdő rengeteg amiben már rég nem volt részem, ha volt egyáltalán… Mert itt aztán tényleg semmi más nincs, mint erdő, meg hegy, meg völgy, meg patak, meg folyó, meg minden ami természet, de csak az! Ha itt elveszel, akkor teljesen elveszel. Elő is fordult amúgy már egyből az első nap. Fel kellett, hogy készüljek lelkiekben, hogy az erdőben fogunk éjszakázni a fagyban. Már el is kezdtem gondolkozni a túlélési terven, ugyanis az erdő nem igazán hemzseg turista utakkal, sem jelöléseikkel, így elég könnyű volt eltévedni, az pedig hogy onnan visszatalálj egy normális útra, hát hogy is mondjam, sok imát igényel… Itt nem úgy van mint otthon, hogy á nem gáz, eltévedek bárhol az országban, 1-2 órán belül legrosszabb esetben is kiérek valami településhez vagy úthoz. Minden esetre az ima meghallgatásra talált és egy izgalmas kaland után pöccre pontosan sötétedésre visszaértünk az eredeti úthoz ahonnan indultunk. Másra sem tudtam gondolni fáradtan, átfázva és éhesen (merthogy étel sem volt nálunk, vizet pedig egy patakból merítettünk), minthogy ki sem szállok a zuhany alól fél óráig, ám ekkor ért a megdöbbenés, hogy Ic Ponoron, a menedékházban ahol megszálltunk egyetlen vendégként (!), akkor kezdtek csak el befűteni, így sem meleg nem volt, sem meleg víz, a vacsorával meg teljes csúszásban voltak. Egy idősebb házaspár volt a házigazda, akik nagyon aranyosak és kedvesek voltak, de azon a ponton egy világ omlott össze bennem. Szólni sem tudtam, csak összeroskadva ültem, teljesen magamba zárkózva és semmilyen alap kérdésre nem tudtam válaszolni. A világ azon a ponton kb fél órára elvesztett engem. :-) De szerencsére azért az este valamennyire happy enddel végződött, mert nagyon finom pisztrángot kaptam aztán, és a fűtőtestre kuporodva álomba szenderültem, aztán másnap reggel pedig tovább álltunk Pádisra egy jobb szállás után kutatva. Még 10 km-t autóztunk hasonlóan rossz, rosszabb, még rosszabb talajon, ami kb 1 órába tellett és nem azért mert annyiszor meg kellett állnom pisilni. Gyakorlatilag lazán lehagytam volna a kocsit futva. :-)
Az előző napi élmények után kissé kelletlenül indultam el a Csodavár felé, ahova Glavoi völgyből indultunk el, azonban nagyon hamar mosolyra váltottam és teljesen kivirultam, annyira magával ragadó geológiai képződmények vártak ott. A csodavár egy olyan mészkő zsomboly, vagyis egy függőleges barlang, aminek egyszer beszakadt a teteje. Körbe végig fenyőerdő, alatta pedig óriási szakadék, aminek le lehet ereszkedni teljesen az aljába. Itt már egész sok turistával találkoztunk legalábbis az erdélyi eddig megszokott helyzethez képest, és a turisták nagy része magyar volt. Az erdőben amúgy is más a magyar-magyar közti kapcsolat, mert mindig köszönnek egymásnak, de itt még inkább örültem nekik, főleg a tegnapi eltévedt és magányos út után. Ez a rész már nagyszerűen ki van táblázva és eszméletlen sok természeti csoda, szépség és látnivaló vár, így igen sokszor járt a fejemben, hogy Veletek, akik ezt majd egyszer olvassátok milyen szívesen megosztanám, mert ezt látni kell… Ezt most így tovább nem is részletezném, mert csak ömlengeni tudok a látottaktól, a képek pedig már amennyire vissza tudják adni, magukért beszélnek. Összefoglalva nagyot túráztunk, komoly sportértéke is volt, két debreceni fiú is csatlakozott egy ponton hozzánk, ami nagy segítség volt, mert nekik legalább volt térképük, majd egy közeli faluban, Bogában találtunk nagyon minőségi szállást, és a hegyről arrafelé menet még aszfalt is volt.
A képek megtekintése, ITT.
